Zöld kockás nadrágban, zipzáros kardigánban érkezik, a haja hátul összefogva, olyan, mint egy kamaszlány. A férjét forró csókkal üdvözli, nem ám amolyan elkapkodott, levegőbe cuppantott ál-puszival, hanem visszafogottan szenvedélyes, valódi csókkal, és egyáltalán nem érdekli, hányan állnak körülöttük.

Szinetár Dóra: Nem szeretném megélni, hogy eltűnjön belőlünk ez az akarat! Ha meglátom, akit szeretek, akkor szájon is akarom csókolni, függetlenül helytől és időtől. S én megtaláltam azt a férfit, aki ugyanígy vélekedik erről a dologról.

ELLE: Mintha többféle nő rejtőzködne benned. Honnan tudod, mikor melyik szerepet kell eljátszanod?

SzD: Ezek nem szerepek, azokat a színpadon alakítom. S talán éppen ezért választottam ezt a hivatást, ami segít abban, hogy a civil életben is felszínre tudjam magamból hozni az egyéniségem minden részét. De lehet, hogy ez fordítva igaz, és éppen azért lettem színésznő, mert már eredendően bennem volt a készség, hogy félelem és gátlás nélkül merjem felvállalni magam, minden helyzetben. Ezt már nagyon nehéz igazán tetten érni, de mindenféleképpen az egyik következik a másikból. De nem is nagyon tehetnék másként, hiszen alkalmatlan vagyok mindenféle hazugságra. Nem arról van szó, hogy nem tudok nem igazat mondani, sokkal inkább arról, hogy minden kiül az arcomra, a rosszkedv, a fáradtság, az utálat, a vágyakozás, a szerelem, a harag. S nem tudom elfedni, fel kell vállalnom.

ELLE: Nagyon hamar váltál felnőtté, szinte nem is volt gyerekkorod. Nem érezted soha ennek a hiányát?

SzD: Ezt már nagyon sokat felvetették, de hát szó sincs arról, hogy nem lett volna gyerekkorom, csak éppen az életem más színtereken zajlott, mint másoké. A "felnőtté válni" megfogalmazás számomra túlságosan drámaian hangzik, az ember nem attól lesz felnőtt, hogy 18 éves lesz, s hipp-hopp, átlép egy másik dimenzióba. A 9 éves fiamtól, Marcitól is elvárom, hogy bizonyos dolgokban felnőttként viselkedjen, és ez nem jelent mást, mint azt, hogy felelősséget kell vállalnia a tetteiért, és fel kell ismernie, hogy minden kimondott szónak, megélt pillanatnak következménye van. Tehát ha a felelősséget nevezzük felnőttségnek, akkor valóban hamar azzá váltam, de sosem vesztettem el kamasz lelkemet és remélem, hogy ez így is marad.

ELLE: Első férjed húsz évvel idősebb volt nálad, felvállaltál mégis egy házasságot, és egy gyermeket. Volt ebben valami dac is?

SzD: Dehogyis, feleségül akartam menni hozzá, és gyereket szerettem volna szülni neki, mert szerettem. Mindig, minden kapcsolatomban felteszem magamnak a kérdést, vajon akarok-e a másiktól valaha is gyereket, és ha úgy érzem, nem, akkor nem is lesz a lehetséges szerelemből semmi. Nem kellett semmit sem megbánnom, lett egy gyönyörű, okos fiam. Ennyi.

ELLE: És nem az új szerelmed volt az oka annak, hogy kiléptél a házasságból…

SzD: Nem volt a kettő összefüggésben, de tény, hogy amikor mi Zolival találkoztunk, szomorú szakaszában tartott az életem, hiszen nemrég költöztem el egy három éves kisfiúval a páromtól. Így aztán nem is volt köztünk az elején mindent elsöprő, gyilkos szerelem, de nagyon kötődtünk egymáshoz. Megtaláltuk a másik társaságában azt, amit mind a ketten kerestünk. Élveztem, hogy Zoli társam az álmodozásban, azonos a világlátásunk, és tud hinni. A szenvedélyes szerelem később alakult ki köztünk, és nálunk is voltak mélypontok. Megbeszélős típus vagyok, mert minden elhallgatás, minden megalkuvás tüskét ver a lelkembe, és az egy idő után nemcsak engem befelé, de kifelé másokat is megsebez. Minden kérdésünkre megkaptuk a másiktól a megfelelő válaszokat, mire összeházasodtunk, már nem maradtak kérdések. Összefonódtunk.

ELLE: Amikor megérkeztél, azt gondoltam, szalvétába csomagolva uzsonnát hozol a férjednek – aztán kiderült, hogy nem neki, magadnak hoztad a szendvicset.

SzD: Mert nagyon éhes voltam, de ez nem jelenti azt, hogy ne hoznék bármikor ilyesmit Zolinak! Nekem mindig olyan társra volt szükségem, akit kiszolgálhatok, és ezt értsd szó szerint. Olyan ember, aki körül érdemes sertepertélni, akit oda lehet ültetni az asztalfőhöz, nem akar helyettem ebédet főzni, viszont értékeli, amit kap, szóval tart, mulattat. Ez nagyon fontos, hiszen a hétköznapok főként erről szólnak. Természetesen más is igényelné, hogy megfőzzem és feltálaljam az ételt, de egyáltalán nem biztos, hogy viszonozni is tudná. Ha a férjem késő este azt mondja, éhes, bármikor lemegyek vacsorát főzni. Van egy remek szokás nálunk – hétvégeken mind a hárman az ágyban reggelizünk, aztán letesszük a tálcákat a földre, és boldogan elheverünk.

ELLE: Nem lehet minden nap nagy tűzzel égni, abba belefárad az ember. Hogyan próbálod megőrizni a parazsat?

SzD: A fontos az, hogy ne rémüljek meg attól, ha éppen nincs bennem szenvedély, tudni kell olykor anélkül is élni, de tudni kell azt is, miként lehet ismét elővarázsolni. Amikor például próbaidőszakban vagyunk, akkor szinte csak elsuhanunk egymás mellett, aztán megtörténik a bemutató, csökken az adrenalin, és hirtelen megint meglátjuk a másikat. Ilyenkor mindig azt mondjuk: végre, hazajöttünk…

ELLE: Lesz Marcinak kistestvére?

SzD: Éppen most jött el az ideje, áprilisban neki is látunk! Júniusban még szeretnék részt venni Pécsett egy fantasztikus Rómeó és Júlia előadáson, ahol tizenegyezer ember előtt játszhatunk, és ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, akkor még nem fog látszani rajtam, hogy babát várok.

ELLE: Miért gondolod úgy, hogy minden úgy is fog alakulni, ahogyan eltervezed?

SzD: Mert hiszek abban, hogy én irányítom az életem. S most ideálisak a körülmények, nemrég új házba költöztünk, anyagilag is biztonságban élünk, valóban itt az ideje, hogy gyermeket szüljek. Amikor összekerültünk, Zoli még főiskolás volt, aligha tudott volna eltartani bennünket, és én felelősséggel tartozom magamért is, de a születendő, és a már meglévő gyermekemért is. Úgy tervezem, hogy amikor megszületik a baba, egy időre főállású anya leszek, abbahagyom a szereplést. S bevallom, alig várom már ezt a boldogító időt!

ELLE: Nehéz kimondani, hogy ti ketten egyszer és mindenkorra egymásra találtatok, hiszen hozhat az élet meglepetéseket. Fontosnak tartod a hűséget?
…