Dóra a gyomrára panaszkodik. Nem, ez most nem terhességi rosszullét, inkább afféle gyomorrontás. Pirítós, keksz, ropogtatnivaló kéne, Zoltán pedig egyből a pincérrel egyezkedik. Rendelnek, aztán egymás tányérjából szemezgetnek. Beszélgetünk, és mintha csak megegyeztek volna, felváltva válaszolnak. Nem egymás szavába vágva, kisajátítva a beszélgetés fonalát, hanem valami nagyon finom összhangban.


– Ilyen egyetértésben zajlik a közös munka is?

– Nem véletlenül vágtunk bele egy musicallemez készítésébe – mondja Zoltán. – Hosszú évek óta dolgozunk együtt, és biztosak voltunk abban, hogy nem fogunk a hangfelvételek alatt összeveszni. Nem mutogatunk egymásra, ha a munkáról van szó, és képesek leszünk a konfliktusokat is áthidalni. 

– Már ha lett volna ilyen… de nem volt – veszi át a szót Dóra. – Az egyedüli gondunk az volt, hogy miként osszuk be az időnket. Szerencsés helyzetben vagyunk, és a felvételeket az otthoni stúdiónkban készíthettük el. De ez egyből felvet egy-két problémát. Mikor kezdődik az otthoni munka? És ki szól, hogy kezdődik? Szabad-e késni? Túlórázni? 

– Egy lemezstúdióban más a felállás – folytatja Zoltán. – Pontos időbeosztás szerint kell a dalokat felvenni, ami egy merev, de legalább tiszta helyzetet teremt: a naptárba kőkeményen be kell vésni, hogy hétfőn tizenegytől háromig stúdió. Otthon nyilván másként él az ember. Gondoltuk, majd hétfőn nekiállunk a munkának. De közbejött ez, meg közbejött az, elmaradtak a felvételek. Kedden be kellett vásárolni, szerdán inkább más munkákra összpontosítottunk… a hétvégén döbbentünk rá, hogy bizony semmire se haladtunk. Így hát maradt a naptármódszer: hétfőn tizenegytől stúdió. 


– Ki a főnök az otthoni munka során?

– Nem osztjuk ki a lapokat – mondja Zoltán. – Mivel én végzem a dolgok technikai részét, akár mondhatjuk azt is, hogy az időt is én osztom be. Meg hát Dóra, mióta abbahagyta a színházi munkát, szabadabban van. 

– De nálunk ez tényleg nem kardinális kérdés – így Dóra. – Ha még mindig a hatalmi harcainkat vívnánk, valószínűleg nem is vágtunk volna bele egy közös lemez készítésébe. Meg hát hogy is jönne ki… még a stúdióban is rivalizálnánk?


– Pedig minden ember rivalizál… különösen a színészek…

– Csak az nem mindegy, hogy kivel – mondja Dóra. – Rég baj volna, ha az életem párjával, a születendő gyerekem apjával, az énekessel, akivel duettlemezt készítek, na, pont azzal versenyezgetnék. Ez a mi közös szekerünk.

Zoltán bólogat, bár bevallja, hogy Dóra előnye behozhatatlan. Olyan régóta van a színpadon, két szólólemez áll már mögötte és megszámlálhatatlan siker. Mikor arra terelődik a szó, hogy nem zavarta-e, hogy a „naaaagy Szinetár Dóra” a barátnője, meglepő őszinteséggel válaszol.

– A legkellemetlenebb az volt, amikor megjelent az első fotó rólunk egy magazinban, és csupán annyit írtak a kép alá, hogy Szinetár Dóra és barátja. Mintha nevem se volna… Eltelt egy kis idő, már azt is odaírták, hogy barátja, aki szintén színész. Most már meg lehetek elégedve, hiszen a nevem is odabiggyesztik. 


– Lehet, hogy eljön az idő, amikor azt olvassátok, hogy Bereczki Zoltán és felesége…

– Egy cseppet se zavarna – veszi át a szót Dóra. – És valljuk be, nem is számít semmit, hogy ki kinek a kicsodája. Tőlem régen folyton azt kérdezgették, hogy miféle előnyt és hátrányt jelentett, hogy Szinetárnak hívnak. Nem rossz-e az anyám és apám árnyékában élni? Elfogadom, hogy a pályakezdésnél számít, ha valakinek jól cseng a neve. De utána mindenkinek magának kell bizonyítania. Mert egyedül állsz a színpadon, és egyedül kapod a tapsot.


– A bulvársajtó azonban nagyon szereti az ismert neveket. Az meg különösen nagy hír, hogy nemsokára gyereketek születik. Meddig lehet beengedni a sajtót a magánéletetekbe? 

– Néha kicsit túlzásnak érzem – mondja Dóra –, amikor a „nagy sztár”, és itt fontos az idézőjel, elzárkózik a média elől, és kikéri magának, ha egy óvatlan pillanatban lefotózzák, írnak a gyerekéről, férjéről… Pedig szerintem természetes, hogy a színész munkája nem ér véget akkor, amikor lement a színpadról. Az embereket érdekli a háttéranyag is: az öltözői pletykák, a készülődés, a sminkelés és persze a magánélet. De miért is akarnám eldugni az életem párját a nagyközönség elől? Miért is rejtegetném a gyerekemet a kamerák elől? Természetesen én se szeretném, ha valóságshow-ban közvetítenék a szülésemet, ha folyton fotósoknak kellene pózolnom, de azért valljuk be: a színész élete összeszövődik a sajtóval. Nekem is fontos, hogy írjanak rólam. Rólunk.


– Ti most a média egyik kedvence vagytok, az álompár! 

– Csak ezt a szót ne hallanám… – nevet fel Zoltán. – Egyáltalán mi az, hogy álompár?! De hát ez is benne van a dologban, rád akasztanak mindenféle jelzőket, ma ezt írnak rólad, holnap meg azt. Ma álompár, holnap álomválás. Nem véletlen, hogy Dórát letiltottam az internetről, hogy ne is idegesítse magát a róla megjelent cikkekkel. Fontosabb dolgokra kell most koncentrálni – mondja, és kedvese hasára pillant.

– És mik a kismamatervek? Babázás vagy munka? Esetleg a kettő együtt? 

– Nincsen semmi kőbe vésve – mondja Dóra. – A környezetemben mindkét esetre láttam jó példákat. Láttam kismamát, aki a szülés után nyomban visszament dolgozni, mert így érezte jól magát, és közben remek kisgyereket nevel fel. De láttam ennek pont az ellenkezőjét is, amikor valaki másfél évre magára csukta az ajtót, hogy őt most hagyják békén a kisbabájával… Az első döntést – hogy a terhesség alatt abbahagyom a munkát – már meghoztam. Most azt mondom, hogy szeretnék majd sokáig szoptatni, és csak lassan visszacsordogálni a munkába. Ezért is dolgozunk már most a második musicallemezünkön, hogy ha úgy döntök, minden időmet a babának tudjam szentelni. Ez most a legfontosabb az életünkben.


Forrás: http://www.nlcafe.hu/cikk.php?id=178&cid=27091