Három különös lény közeledik a távolból futva, csúszkálva, idegesen, hancúrozva. Egyébként egy fiatal hölgy, egy úr és egy gyerkőc, de így három koboldnak tűnnek, három nagyon szerethető koboldnak, akik mintha nem is a Mozsár utcából fordultak volna ide, hanem valamelyik tündéri mesemusicalból: az Ózból, a Mary Poppinsból, vagy éppen A Szépség és a Szörnyetegből.

Illetve, bocsánat, ez utóbbiból biztos, hogy nem, hiszen ennek – micsoda véletlen… – éppen most van a bemutatója az Operettszínházban, és az meg még inkább véletlen, hogy az előadás egyik főszereplője és a lábait itt sebesen szedő hölgy ugyanaz a személy: Szinetár Dóra.

Vagy nem egészen véletlen? Mindenesetre furcsa figyelni, amint közeledik. Az operett primadonnái – Fedák Sári, Honthy Hanna, Németh Marika –, amióta csak világ a világ, mindig megközelíthetetlenül vagy udvartartással vonultak, fenségesek voltak, méltóságteljesek, elegánsak.

Dóra, akinek képmása ott magasodik a bejárat fölött többszörös életnagyságban, itt, egy szinttel lejjebb, hosszú, szürke kabátban, farmernadrágban, hócsizmában botladozik. Egész lényében van valami magától értetődő természetesség. Bájos esendőség. Talán emiatt is tud annyira varázslatos lenni a színpadon.

Kicsit zavartan szabadkozik a késés miatt, közben toporog. És a másik kettő? Egyikük Bereczki Zoltán, Dóra kedvese. A gyerek pedig a kilenc esztendős Marci, akiről eddig csak Dórától hallottam: „Marci érettebb, mint a mamája. Marci jelenléte jó hatással van rám. Marcitól sokat tanulok, folytonos figyelemre, nyitottságra késztet.” Ilyeneket, és még ilyenebbeket hallottam róla, de csak most látom először. Szemének huncutsága, pajkossága, mégis szúrós tárgyilagossága döbbenetesen a mamájáé.

Zoltánnal néhány gyors szót váltanak, aztán ő megy valamit elintézni, mi pedig a gyorsan be az Operett kávéházba. Marci leül az ablakhoz, és érdeklődve bámul kifelé az utcára, Dóra telefonál még néhány rövidet, majd elnézést kérően néz rám.

A legnagyobb rumli közepén vagyunk. Miközben nagyüzemben zajlanak az előadások és a próbák, nyakunkon a bemutató, éppen az utolsó fázisánál tart nálunk a házépítés. Amikor már a cizellálások folynak, és ilyenkor számít minden kis részlet: megérkezett-e a burkolólap, milyen színű a csempe, pont vízszintes-e a szegélyléc.

Hogy bírja ezt a procedúrát?

Eredendően nagyon élvezem ezt az egészet. Van valami csodálatosan jó abban, hogy bár megvannak az anyagi korlátaink, mégis úgy formálhatjuk a készülő otthonunkat, ahogyan azt leginkább szeretnénk. Amilyennek kitaláljuk, megálmodjuk, megbeszéljük. Ez hihetetlenül nagy boldogságélményt ad, miközben persze ezer apróságon bosszankodunk, olykor feleslegesen várunk, máskor még feleslegesebben futkosunk. Mégis látjuk, hogy van értelme, lesz eredménye, hogy alakul, amit szeretnénk, és akkor az ember elkönyveli: ez bizony ezzel jár. Ismerőseim olykor csodálkoznak is egy-egy helyzetben, hogy tudok én ilyen türelmes is lenni? Pedig tudok, ha van miért. Értelmes, fontos, vonzó célért bármit. Ha van konkrét cél, akkor tudok körömszakadtomig harcolni. Az egyik alapvető problémám, hogy ha nincs ilyen előttem, ha nem látom valaminek az értelmét, vagy tudom az értelmetlenségét, akkor csődöt mondok, és működésképtelenné válok. Akkor hajlamos leszek a belesüppedésre.

Ha találkozik valami problémával, az jut eszébe, miként tudná megoldani, vagy, hogy kihez fordulhatna segítségért?

Nekem fontos, hogy képes vagyok magam alakítani az életemet, képes vagyok megoldani a problémáimat. Inkább tízszer annyi energiát elfecsérlek, hogy megtaláljam a megoldást, semmint segítséget kérjek. Még azoktól sem, akikben maximálisan megbízom, akiket a legjobban szeretek.

Ez nagy önbizalomra vall, vagy annak a hiányára?

Nem hinném, hogy erről volna szó… A szüleim is mindig felnőttként kezeltek, őszinték, igényesek voltak velem, és arra neveltek, hogy két lábbal a földön járjak. A döntés szabadságát is megadták, és ezzel azt is tudatosították, hogy felelős vagyok szavaimért, tetteimért. Éppen ezért nem bírom a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot.

Olykor a színészi pálya is hozhat ilyesmit…

Ez az, amit a legkevésbé tudok elviselni benne… Olyannyira, hogy egyáltalán nem vagyok biztos, hogy igazán ez rendeltetett a számomra.

Hanem? Űrhajós, biztosítási ügynök, jegyellenőr, vagy mi a csuda?

Ugye, nem szükséges ezek közül rögtön választanom?...

Forrás:www.nlcafe.hu